|
[Fehervar.net] 2007. január 15.
Pati-Nagy Bence fotóriporter alkotásaiból nyílt kiállítás a Kodolányi János Főiskola könyvtárában. A megjelenteket
Berta Ákos főigazgató-helyettes köszöntötte, a tárlatot Bakonyi Kovács István irodalomtörténész, főiskolai tanár
ajánlotta a közönség figyelmébe.
Pati-Nagy Bence
|
Először magáról, a kiállító fotósról. Pati-Nagy Bence bizony színes egyéniség. Akik ismerik, akik szoktak vele beszélgetni, azok bizonyíthatják, hogy igazam van. Van humora, iróniája, szellemes társalkodó partner, van határozott véleménye a világról. Ezt persze nem mindig mondja el, csupán sejteti.
Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt az Árgus és a Vörösmarty Társaság házában egy összejövetel végén verseket vagy ahhoz hasonló szövegeket mondott mély átéléssel. Máskor sokat sejtető kézmozdulatokkal és mimikával közölt valami rejtelmesen fontosat. És arra is emlékszem, hogy akkor kapta meg a Penna Regia-díjat, amikor Dezső Pistát gyászoltuk. Akkor hívtam meg a Vörösmarty Rádióba, és persze, hogy a fehérvári média jeles személyiségét sirattuk a beszélgetés elején. És idekívánkozik, hogy Pati-Nagy Bencétől sem a csipkelődő humor, sem a nemes pátosz nem idegen.
Bakonyi István
|
Ha nem veszi sértésnek, azt mondom, hogy több mint fotós. Ezzel nem akarom lebecsülni a fotográfiát, sőt, az egyik legfontosabb kifejezési módnak tartom. A „többet” úgy értem, hogy ebből táplálkozik az ő látásmódja és művészete.
Pedig nem lehet könnyű helyzetben. (Persze ki van abban manapság...?) Amikor e sorokat gépelem, éppen előttem a Hírlap szombati száma, benne a postásrabló fotókkal. Vagyis a hétköznapi robot legújabb dokumentumaival. S közben készít olyasfajta képeket, amelyeket most itt, a Kodolányi János Főiskola könyvtárában is láthatunk tőle. Azt gondolom pertsze, hogy a riportfotó és az ún. művészi fotó nem szétválasztható. Ugyanaz a szem látja meg a rögzítendő pillanatot, ugyanaz a gép segít a rögzítésben. Arról nem is beszélve, hogy a legnemesebb értelemben vett dokumentatív jelleg mindegyik esetben érvényesül. Van olyan napilap-fotó is, amely az örökkévalóságot célozza. (Nyilván ennek a fordítottja is igaz, természetesen nem Pati-Nagy Bence esetében.)
Ezek a fekete-fehér képek egyben arra is figyelmeztetnek bennünket, hogy a világot ne fekete-fehérben lássuk csupán. Az sokkal bonyolultabb ennél. Ám technikailag jól érthető, hogy – miként sok kortársa és kollégája – ő is úgy gondolja, hogy érdemes ezekhez a hagyományokhoz visszafordulni. Miként a fekete-fehér grafika, úgy a fekete-fehér fénykép is különleges varázzsal bír, s lehet, hogy változatlanul ez a két alapszín, s ezek árnyalatai tudják a legtöbbet elmondani a világról. A hozzám hasonló laikust pedig arra késztetik, hogy tovább érezzem és gondoljam azt, amit látok.
És látok kiváló portrékat és ún. zsánerképeket, amelyek ugyan konkrét időben és térben születtek meg, de a nézőnek van egy olyan érzése, hogy bármikor és bárhol készülhettek volna. Megtöretett sorsról, keserűségről, lelki gyötrődésről, hitről, kitartásról, reménységről együtt szólnak. Jól látta Tódor János, amikor ezt írta Pati-Nagy Bence képeiről: „az idő múlhat, összedőlhetnek birodalmak, változhatnak társadalmi rendszerek, egyedül a figurák, a karakterek nem változnak, és időn túl is bevárják azt, aki igazán kíváncsi rájuk. A zsidó öregemberek, a barázdált arcú, svájci sapkás prolik, a fejkendős, SZTK-szemüveges öregasszonyok, a maszatos képű kis cigánygyerekek soha nem sietnek sehova.”
Mi meg persze mindig sietünk, de azért jó megállni például az ilyen képek előtt. Önsorsrontásunk, belső és külső bajaink, kozmikus magányunk és lelki sivárságunk oldódhatnak általuk. Akkor is, ha nem az élet napos oldaláról tudósítanak. Ám azt is tudjuk, hogy a kínok kimondása egyben azok föloldását is elindíthatja.
Pati-Nagy Bence szeme és keze, valamint fotómasinája segítségével olyan belső tájakra is elérkezhetünk, amelyeket érdemes bebarangolnunk.
(Elhangzott a Kodolányi János Főiskola könyvtárában 2007. január 15-én.)
Bakonyi István
Fotó: Borbély Béla |
|
